8.Fejezet!

 /Tenshi/


    Reggel van.A nap hét ágra süt és csicseregnek a madarak.Én pedig boldogan teregetem a frissen kimosott ruhákat a ház hátánál lévő, két fa közzé kifüggesztett szárítókötélre amit még Atsushi csinált.Atsu a konyhában tisztogatja a zöldségeket az ebédhez.Atsushi és Jii-san pedig már hajnalban dolgozni mentek.Agyagból készítettek különféle tálakat,vázákat és mindenféle edényt amit a falu közepén lévő kis piacon árusítanak kisebb-nagyobb sikerrel.Ez a "vállalkozás" nem hoz nagy bevételeket,ám arra éppen elég hogy megélhessünk.
-Ten-chan!!Készen vagy már?Ideje lenne fölvágni a zöldségeket.-kiabált Atsu a konyhából
-Igen,épp most fejeztem be.Máris megyek.-vettem föl a ruhás kosarat és indultam vissza a házba
Már lassan egy hónapja hogy Jii-san mellé szegődtünk.Az életünk kezd végre normális kerékvágásba zökkenni és mi is sokkal nyugodtabbak vagyunk.Nem mondom hogy könnyű, mivel minden nap keményen dolgozunk.Atsu és én vezetjük a háztartást.Főzünk,mosunk takarítunk.De még így sem dolgozunk annyit mint Jii-san és Atsushi.Pirkadattól napnyugtáig fönt vannak és egész álló nap dolgoznak.Mindenki mindent belead a jobb megélhetés érdekében,és ez boldogsággal tölt el.Igen...boldog vagyok.Hisz újra van családom és egy hely amit otthonomnak nevezhetek.Ezek a dolgok számomra felbecsülhetetlen értéket képviselnek.Ez ami minden nap energiával tölt fel és tulajdonképpen a sok szörnyűség után amik olyan rövid idő alatt egymást követve történtek ez-az ami még életben tart.Természetesen nem feledkeztem meg az ígéretemről sem.Az ígéretről hogy megkeresem a klánom gyilkosát és a kishúgomat.Ám jelen pillanatban egyikre sem vagyok képes.Lássuk be gyenge vagyok és kimerült.Az elmúlt időben igen csak elfáradtam,nemcsak testileg hanem lelkileg is.De megfogadtam hogy mihelyt összeszedtem magam felkerekedem és bárhogy is fáj itt hagyom az új családom.
-Na végre!Azt hittem már sohasem érsz be.-tette csípőre a kezét Atsu
-Sajnálom,csak kicsit elgondolkoztam.-tettem le a kosarat
-Csak nem nyomaszt valami?-nézett rám kissé meglepetten Atsu
-Ugyan.Semmiség.Inkább lássunk hozzá az ebédhez.Készen szeretnék lenni mire Jii-san és Atsushi-kun hazatérnek.Biztos nagyon fáradtak és éhesek lesznek.-vettem föl a kötényemet
Atsu bólintott egyet majd mosolyogva segédkezett az étel elkészítésében.Még ebédidő előtt elkészültünk mindennel,megterítettünk és vártuk hogy Jii-san és Atsushi belépjen az ajtón.Ám teltek-múltak az órák de az ajtón senki sem lépett be.
-Mooo...merre lehetnek?Hisz már rég elmúlt az ebédidő.-könyökölt unottan Atsu az asztalnál
-Nem tudom.-válaszoltam kissé aggódva-Tudod mit?-folytattam-Megyek és megnézem merre lehetnek.Te csak maradj itt és várj meg!-vettem le a kötényem és sietve távoztam a házból.
-De Ten-chan...-szólt utánam Atsu, ám mire befejezhette volna én már elhagytam a házat
Kissé idegesen vágtam neki a falunak.Először is a piacra indultam hisz oda jártak dolgozni,ott is kell lenniük,gondoltam.Végig rohantam az utcákon egyenesen a piac felé.Ahogy egyre közeledtem a szívem egyre hevesebben vert és újra előtörtek bennem azok az érzések amik akkor fojtogattak mikor először léptünk be a kerületbe.Éreztem hogy ez így nem lesz jó.Olyan gyorsan szaladtam ahogy csak tudtam.Pár percen belül megérkeztem.Körülnéztem ám egy árva lelket sem láttam.Ez nagyon furcsa hisz ilyenkor tolongani szoktak itt az emberek.Most pedig sehol senki.Odamentem Atsushiék standjához, ám az üres volt és elhagyatott.Semmi jelét nem mutatta hogy árultak itt ma valamit is.Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés és a félelem.Fejemben számtalan kérdés fogalmazódott meg ám egyikre sem találtam a választ.Újra nekiindultam és a város utcáit jártam.Ám ott sem találtam senkit.Mintha ebben a városba soha nem is lakott volna senki.Minden elhagyatott volt.Eltűntek az emberek.Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek.Annyi minden kavargott bennem és fogalmam sem volt róla hogy mi történhetett.Bódultam rohangáltam a faluban az embereket,Jii-sant és Atsushit keresve.Reménytelen volt.Sehol senki.Éreztem hogy valami nagy dolog történt.Valami szörnyűséges.Féltem.Igen nagyon féltem és azon járt az eszem hogy fogom Atsut és elviszem innen.Éppen ezért visszaindultam a házunkhoz Atsuko-chanért.Mikor visszaérkeztem kicsaptam az ajtót és a konyhába rohantam.
-Atsuko!!-ordítottam fel ám a konyha is kongott az ürességtől.
Ő is eltűnt,csakúgy mint a többiek.
-A..Atsuko...chan...-sétáltam szép lassan az asztalhoz és a kötényét magamhoz szorítva rogytam a földre és zokogni kezdtem
Hirtelen a lyuk amit a mellkasomban éreztem akkor amikor a klánom elpusztult újra megjelent.De ezúttal sokkal nagyobb volt és sokkal jobban fájt.Úgy éreztem menten belehalok.
-Teen-chaaan!!!-hasított a fülembe egy ismerős hang sikolya
A könnyzápor ami a szememből hullott egy pillanat alatt elállt és én teljesen megdermedtem.Hisz ez a hang...ezt a hangot én ismerem.Ez Atsuko hangja e felől egy csepp kétségem sem volt.Gondolkodás  nélkül pattantam föl a földről és indultam a hang irányába.A kétségbeesett sikoltások a ház hátánál lévő erdőből jöttek.Berohantam és egy üres részen megállva megdöbbenten pillantottam meg valamit amit még soha életemben nem láttam.Szembe találtam magam egy körülbelül 10 méter magas szörnnyel.Nem tudom mi lehetett az, hisz ilyet még azelőtt sohasem láttam.Az alakja hasonlított egy nagy csótányéhoz.Szárnyai voltak de kezei és lábai is.Az arcát pedig egy maszk borította.Majd hatalmasat ordított amely épp úgy csengett füleimben mint a halál muzsikája.Teljesen ledermedtem,nem mozdult se a kezem sem pedig a lábam.Kikerekedett szemeibe pedig ismét könnyek gyűltek.Teljesen eluralkodott rajtam a félelem.
-Ten-chaaaaan!!-zökkentett ki az ismerős sikoly
Ekkor megláttam Atsuko-chant a hatalmas szörnyeteg jobb karjában kapálózva.
-Segíts Ten-chaaan!!-ordította könnyekkel küszködve
Nem tudtam mit tehetnék de segíteni akartam.Fölvettem egy követ magam mellől és a szörnynek dobtam,ami persze meg sem kottyant neki.Ekkor felemelte óriási lábát és egyetlen gyenge rúgással egy fának vágott.Megpróbáltam fölállni de ekkor szédelegve visszaestem a földre.A fejemhez kaptam amiből folyt a vér.A szörnyre néztem ami kezdett elmosódni de nemcsak az minden ami körülöttem volt.Fájt a fejem,szédelegtem és kezdtem homályosan látni.
-Ten-chan!Fuss!!Gyorsan míg van rá lehetőséged!-ordította Atsu kétségbeesetten
De nekem egy pillanatig sem fordult meg a fejemben a menekülés lehetősége.Azt gondoltam ha már meg kell halnom legalább olyasvalakiért tegyem akit szeretek.Ezért újból fölálltam és ordítva a szörnynek rontottam, ám mielőtt még elértem volna előttem teremt valaki.Hosszú fekete kimonot viselt és kezében egy csillogó kard ékeskedett.Egy férfi volt.Halálisten.Méghozzá hadnagy.Egy szempillantás alatt lekaszálta a szörnyet és megmentette Atsut.
-Jól vagy?-kérdezte Atsut a kezében tartva az idegen halálisten
Rövid kissé göndör barna haját lebegtette a szél.Szemüveget viselt de még így is tökéletesen láttam a gyönyörű gesztenyebarna szemeit amely mérhetetlen kedvességet sugárzott.Lágy kedvesen csengő hangja pedig biztonságot és megnyugvást.Megmenekültünk.


  "A sorsom ott abban a pillanatban a férfi által megpecsételődött.A halál árnyéka rám vetült és kezdetét vette a megváltást hozó halálért vívott harcom."

7.Fejezet

/Tenshi/


  Reggel a nap sugarai ébresztgettek.Lassacskán nyitogattam a szemeim és ásítottam egy nagyot.
-Jó..jó reggelt.-fordultam Atsushi felé ám ekkor észrevettem hogy ő nincs ott
Gyorsan Atsu felé fordultam aki szintén nem volt mellettem.Ijedten pattantam föl a földről és kétségbeesetten kezdtem nézelődni.
-Atsu-chan!Atsushi-kun!-ordibáltam
Ekkor messziről kiszúrtam őket és odarohantam hozzájuk.
-Hol voltatok?Aggódtam.- emeltem föl kissé a hangomat
-Sajnáljuk Ten-chan.-mondta Atsushi
-Olyan békésen aludtál hogy nem volt szívünk fölkelteni.Így hát ketten mentünk el reggeliért.-mosolygott Atsu
-Értem.Sajnálom.-hajtottam le a fejem
-Ugyan-ugyan, inkább reggelizzünk.-indult el mosolyogva Atsu
A sovány reggeli után ami némi kenyeret és vizet foglalt magában közösen eldöntöttük hogy újra útnak indulunk.Minél távolabb akartunk kerülni attól a szörnyű emlékeket idéző 70-es körzettől.Elhatároztuk hogy legalább 20 körzettel arrébb "költözünk".A reggeli pihenés után úgy déltájt útnak is indultunk.Ahogy haladtunk  előrébb és előrébb a körzetekben a táj, és a városok is kezdtek szebbé válni.Egy hónapig meneteltünk folyamatosan kisebb-nagyobb szünetekkel mire végre megérkeztünk a 60-as körzethez.
-Nézzétek-nézzétek! Ez itt már a 60-as körzet.-futott előre boldogan Atsu
-Igen.Megérkeztünk.-mosolygott Atsushi
Én csak szótlanul mentem utánuk.Nem voltam szomorú,de boldog sem.Tudtam hogy ez egy jobb élet kapuja,ugyanakkor éreztem valami szörnyűt is.Ez az érzés belülről nyomasztott és azt súgta valami sorsfordító fog itt történni.Legszívesebben azonnal továbbálltam volna.Egy békésen csörgedező kis patak mellett sétáltunk.A táj gyönyörű volt ez előzőkhöz képest.A csillogó tiszta vizű patakban halak úszkáltak.Az erdő fáin érett gyümölcsök lógtak, és köztük állatok éltek.Kissé elbambultam a tájt nézve, ám ekkor Atsu ugrott elém egy kis fehér nyulat tartva az ölében.
-Néééézd Ten-chan!-mosolygott -Bunny-chan.-mutatott a nyúlra
-Áhh..i..igen..valóban nagyon édes.-simogattam meg a nyuszit
-Minden rendben?Nagyon elkalandoztál.-hajolt közelebb és nézett rám pislogva
-Igen minden rendben.Csak a tájban gyönyörködtem.Tényleg nagyon szép.-mosolyogtam
-Értem.-egyenesedett föl
Ám ekkor kiugrott a kezéből a kisnyúl és egyenesen az erdőbe ugrált.
-Bunny-chan...várj meg!-rohant utána Atsuko
-Soha nem láttam még ennyire boldognak és gondtalannak.-lépett mellém Atsushi
-Igen.Én sem láttam még őt így mosolyogni.-néztem Atsukot ahogy az erdőben rohangált a fehér nyúl után
-Aranyos,nem?-fordultam Atsushi felé
Ő csak bólintott és elindult.Utána indultam.Éreztem rajta a nyugtalanságot bármennyire is akarta titkolni.Ő is érzett valamit ám egyikünk sem mondta a másiknak csak szótlanul mentünk egymás után.Atsu pár perccel később kissé csalódottan csatlakozott hozzánk ugyanis a nyula megszökött és nem találta.Nemsokára beértünk a városba.Az utcák tiszták voltak,az emberek kedvesebbnek látszottak.Ahogy mentünk végig az után egy öreg bácsi szólított meg minket.
-Ti nem ebbe a kerültbe tartoztok,ugye gyerekek?-mondta kedvesen mosolyogva
Nem csodálkoztunk hogy egyből kiszúrta,hisz a ruháink kissé szakadtak és koszosak voltak.
-Nem.Mi egy másik körzetből jöttünk.-felelte Atsushi
-A családotokat hol hagytátok?-nézett végig rajtunk
-Mi hárman alkotjuk a családunkat.-fogta meg az én és Atsuhi kezét Atsuko
-Sejtettem.És van hol laknotok vagy aludnotok.-kérdezősködött tovább
-Öhm..nos..igazából nincs.-válaszolt Atsushi
-Mit akar tőlünk valójában Jii-san?-néztem rá gyanakvóan
-Egyedül élek ebben a kis házban.Az én drága feleségem már jó pár évvel ezelőtt eltávozott.Mint láthatjátok már nem vagyok valami fiatal.Egyedül végzem a házimunkát és egyedül keresem meg a napi betevőmet.De ebben a korban ez már egyre nehezebb.Van egy ajánlatom számotokra.-mesélte 
-Mi?-pislogott Atsu
-Maradjatok itt.A két ifjú hölgy elég idős már ahhoz hogy egyedül ellássák a házimunkát.Te fiam pedig segíthetnél nekem dolgozni.
Mindhárman meglepődtünk.Hisz itt a lehetőség amire oly régen vártunk.Itt az esély hogy végre tényleg boldogok lehessünk.A jobb élet kapuja végre megnyílt számunkra.Nekünk már csak az volt a dolgunk hogy átsétáljunk rajta.Boldogan fogadtuk el az öregember ajánlatát.Bár idegen volt fel sem merült bennünk hogy nem bízhatunk benne.Biztonságot,megnyugvást és szeretetet árasztott.Olyan volt mintha a saját nagyapánk állt volna előttünk akkor.Aznap reggel szörnyű előérzetem volt.Éreztem hogy valami sorsdöntő dolog fog itt történni.Amint elénk állt Jii-san már tudtam,hogy az életünk gyökeresen megfog változni.Boldogan szegődtünk mellé és a szörnyű érzés amely még reggel fojtogatott abban a pillanatban szertefoszlott.


 

6.Fejezet

/Tenshi/

"Nem lehet...nem akarom.....nem" Ismétlődtek ezek a szavak a fejemben.Majd megfordultam és a táborhelyünk felé rohantam.A nagy szaladásban megbotlottam valamiben és orra estem.Szemebe könnyek gyűltek és éreztem hogy nem bírok tovább menni.De ekkor eszembe jutottak a többiek, ökölbe szorítottam a kezem majd lassacskán fölálltam."Meg fogom menteni őket" Tekintetem elszántságomról árulkodott majd újra rohanni kezdtem.Ahogy egyre közelebb értem éreztem hogy a szívem egyre hevesebben ver.De nem féltem.Elhatároztam hogy akár az életem árán is megvédem őket.Megérkeztem.
-Itt vagyok!-ordítottam fel
De sajnos ide is későn értem.A többiek vérbe fagyva feküdtek elszórtan egymástól egy két méterrel.Ledöbbentem.Még a lélegzetem is elakadt."Újból...megint megtörtént...mindenki..mindenki meghalt.." Visszhangzott a fejemben.Majd lassan elindultam feléjük.Szemebe ismét könnyek gyűltek és az elszántságom tovaszállt.Ugyanis felváltották más érzelmek amik akkor kavarogtak bennem.Gyűlölet,düh,fájdalom,szomorúság,magány.Ezek az érzelmek belülről mardostak és éreztem hogy én is meg akarok halni.Nem bírtam.Nem akartam tovább szenvedni.Ekkor térdre zuhantam és felordítottam.Két kezemet magam elé emeltem és bódultan néztem őket.Majd valami zajt halottam a fák közül.Arra gondoltam hogy a támadó meghalván a sikolyomat visszajött és velem is végezni akar.Felálltam és egyre közelebb sétáltam a helyhez ahonnan a zajt halottam.Megálltam, becsuktam a szemem és vártam hogy a halál engem is magával ragadjon.De a halál helyett egy kéz ragadott meg és magával húzott.Kinyitottam a szemem és megláttam Atsuhit.Nagyon megörültem és ezúttal az örömtől könnyeztem.Aztán hátulról megöleltem.Szorosan hozzábújtam és kissé megnyugodtam.Majd Atsushi megfordult és magához ölelt.
-Semmi baj.Itt vagyok.Sajnálom.-mondta halkan
Nem értettem miért kér bocsánatot de ez akkor nem is nagyon izgatott.Hisz annyira örültem hogy legalább ő jól van.
-Most már menjünk innen.Nem biztonságos itt.-nézett körül majd megfogta a kezem és elindult.
-Atsuko már vár.-fordult hátra
-A...Atsuko?-csillant fel a szemem a név hallatára
-Tehát ő is jól van?-folytattam
-Igen.És már vár ránk.Ugyanis még ma este elhagyjuk ezt a körzetet.
-Értem.De ti hogy hogy túléltétek?-kérdeztem
-Én én Atsu utánad indultunk sötétedés után.A sikolyokra lettünk figyelmesek de mire visszaértünk már késő volt.Atsukot előre küldtem én pedig itt maradtam megkeresni téged.-mondta
-Értem.
Majd pár perc múlva megláttam Atsukot.Olyan boldog lettem látván hogy neki sincs semmi baja hogy odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam.Nem szólt semmit csak megölelt.
-Ezt hagyjátok későbbre.Indulnunk kell.-jelentette ki Atsushi
Bólintottunk egyet majd elindultunk.Egész este úton voltunk, hajnalban pedig megérkeztünk az új körzetbe.Mindhárman kicsit lenyugodtunk és szép lassan emésztgettük a történteket.Ez a körzet se sokban különbözött az előzőktől.Lepukkadt házak és koszos utcák amerre csak körülnéztem.
-Gyertek itt lepihenhetünk mielőtt tovább mennénk.-szólt Atsushi majd egy kissé sötét zsákutcába vezetett minket
Leültem Atsu mellé és aludni próbáltam de kissé hideg volt ezért nem nagyon ment.
-Kissé hideg van nem?-kérdeztem 
-Most hogy mondod én is fázok.-válaszolt Atsu
-Gyertek ide.Együtt talán nem fázunk majd annyira.-ült le Atsushi is
Én és Atsu odamentünk Atsushihoz.Ő az egyik oldalára én pedig a másikra ültem és mindketten hozzábújtunk.Éreztem Atsuhi szívdobogását és ettől egy picit elpirultam és megnyugodtam.Már nem is fáztam.Behunytam a szemeim és szép lassan elaludtam.

Tenshi Nanami élete

5.Fejezet


/Tenshi/

-Jó reggelt.-köszöntött egy ismerős hang
-Már is reggel van?-kérdeztem a szemeimet törölgetve
-Igen.-mosolyodott el Atsushi
-Nézzük meg a többieket.-mondta majd felállt és nyújtózkodni kezdett
 -Rendben.-álltam fel én is majd elindultunk
Mikor odaértünk mindenki aludt Atsuko-t kivéve.Egy fa tövében üldögélt és az alvó társainkat nézte.Majd lábait felhúzta és kezeivel átkulcsolta.Szemeit becsukta és nagyot sóhajtott.Látszott rajta hogy nagyon nyomja a lelkét valami.
-J..jó reggelt Atsu-chan.-álltam elé egy nagy mosolyt nyomva az arcomra hogy felvidítsam.Sajnos sikertelenül.
-Nektek is.-válaszolta szomorúan
-Minden oké hugi?-kérdezte kicsit aggódva Atsushi
-Igen.Csak kicsit fáradt vagyok ugyanis nem aludtam valami sokat az éjjel.-majd ásított egy nagyot
-Hogy-hogy?Hisz mi őrködtünk az éjjel.-ültem le mellé
-Túl sok minden kavarog a fejembe.Ezért egész éjjel csak agyaltam.-tette arcát két tenyerébe
-És mégis min agyaltál?-lépett közelebb Atsushi
-Mi lesz most velünk?Meddig maradunk itt?Aztán hová megyünk majd?És vajon ott mennyivel lesz jobb mint itt?-tette fel kérdéseit sorba
-Minden annyira bizonytalan.Én pedig tele vagyok kérdésekkel de egyikre sem tudok biztos választ adni.-folytatta majd sóhajtott egy nagyot
-Én sem tudom hogy pontosan hová is tartunk.És azt sem tudom mi lesz holnap vagy holnapután.De azt tudom hogy mi itt vagyunk egymásnak.És akármerre is vigyen az utunk sohasem válunk el.-majd átkaroltam és fejemet vállára hajtottam
Aztán Atsushi is leült és szintén átkarolta Atsut.
-Tenshinek igaza van.-vigyorodott el
Ekkor Atsuko felemelte a fejét és kissé könnyes szemeivel először rám, majd Atsushira nézett.Aztán két kezével letörölte könnyeit és szorosan magához húzott minket.Végül bólintott és ő is elmosolyodott.Ekkora a többiek is ébredezni kezdtek.
 Még aznap felfedeztük azt a vidéket.És az erdő közepén folydogáló kis patak mellé telepedtünk le.Azután Atsuko és Atsushi elmentek élelemért.Én pedig ott maradtam a többiekkel.Míg ők a folyóban pancsoltak én leültem a szélére és csak a lábam lógattam bele.Majd hátradőltem és a felhőket bámultam.Aztán becsuktam a szemeim és élveztem ahogy a nap sugarai melegítik a testemet.Kis idő múlva viszont már aludtam.Nem tudom mennyit aludhattam de amikor ébredeztem már nem éreztem az arcomon a meleg napsugarakat.Majd kinyitottam a szemem és teljesen vörös lettem.Tehát ezért nem éreztem én a nap sugarait.Mivel Atsushi fölém hajolt mégpedig oly annyira hogy alig volt egy kis rés kettőnk között.Én teljesen lefagytam.Meg sem tudtam szólalni.Éreztem hogy az  arcom nagyon forró.Biztos úgy nézhettem ki mint egy főtt rák.Még a lélegzetem is lelassult.Szívem pedig úgy kalapált hogy majdnem kiugrott a helyéről.Tekintetem pedig leragadt két vörös szeménél.Rajta viszont a zavartság vagy idegesség legkisebb jelét sem lehetett felfedezni.Teljesen nyugodt volt.Aztán hirtelen elvigyorodott.Majd felállt és odanyújtotta a jobb kezét nekem.Ekkor kezdtem csak észhez térni a történtek után.De megfogtam a kezét és én is felálltam.Viszont az arcom még mindig egy paradicsomra hasonlított ezért Atsushi a homlokomra tette a kezét.
 -Minden rendben Tenshi?Nagyon vörös vagy.-vigyorodott el újból
 -I..igen.-léptem hátra zavarodottságomban
  -É..és ti?Sikerrel jártatok?-próbáltam terelni a témát
-Igen mondhatni.De menjünk vissza és meglátod.-válaszolta majd elindult a többiekhez
-Te nem jössz?-fordult vissza pár méter után
-N..nem.Most egyébként sem vagyok éhes.Inkább hozok egy kis tűzi fát.-fordultam meg majd az erdő felé indultam
-Rendben.De siess vissza és ne kószálj el messzire mert hatalmas ez az erdő és könnyű eltévedni.Ja és vigyázz magadra.-ordibálta utánnam
Én csak bólintottam egyet majd berohantam az erdőbe.Igazából ez a tűzi fa dolog csak ürügy volt hogy egyedül maradhassak egy kicsit.Ki kellett szellőztetnem az agyam.Mivel a gondolataim mostanság csak Atsushi körül forogtak.Ezért semmire nem tudok rendesen odafigyelni.Megbolondít az hogy nem tudom mit érez.Egyszer azt hiszem kedvel.Máskor meg olyan rideg és bezárkózott.Annyira el voltam foglalva ezekkel a gondolataimmal hogy észre sem vettem hogy besötétedett.Ott álltam egy hatalmas erdőben éjjel néhány gallyal a kezembe és fogalmam sem volt hogy merről jöttem.Hiába nézelődtem jobbra-balra nem rémlett hogy melyik a visszavezető út.Kétségbeestem.Nem tudtam mi tévő legyek.Ám ekkor valami mocorogni kezdett az egyik bokorban és a szél is recsegtette az ágakat.Nagyon megijedtem és akaratlanul is futásnak eredtem.Meglepő módon pár perc múlva már a folyónál voltam.Nagyon meg könnyebbültem és elmosolyodtam.
"Csak követnem kell a folyót.De előtte még megmosakszom egy kicsit"-gondoltam majd leraktam a gallyakat.Aztán beleálltam a patak közepébe és a tenyeremmel merítettem egy kis vizet majd lepocsoltam magam.Ám amikor újra merítettem és felemeltem az arcomhoz a benne lévő víz megcsillant a holdfényben.De nem csak az.Hanem e benne lévő vér is.Lenéztem a lábamhoz majd láttam a hogy a víz vért hoz magával.Felsikítottam és kirohantam a vízből.Remegett az egész testem és felelevenedtek bennem a "régi" emlékek.

Tenshi Nanami élete

4.Fejezet!


/Tenshi/


-Seireitei??Rukongai??Ezek meg mik?Soul Society nem egy nagy város?-néztem rájuk értetlenül
-Majd én elmagyarázom!-lépett előre Atsushi
-Soul Society vagyis a Lelkek világa két nagy részből áll.A hatalmas falakkal körülvett Seireiteiből vagyis a Tiszta Lelkek városából, ahol a nemesek és a shinigamik laknak, valamint a 80 körzetre felosztott Rukongaiból vagy másnéven a Kóbor Lelkek városából.A körzetek az életkörülmények és az életviszonyok szerint vannak felosztva.Minél alacsonyabb egy körzet száma annál jobb a megélhetés és annál békésebb, nyugodtabb.-magyarázta a barna hajú fiú
-És ez hanyadik körzet??-érdeklődtem
-A 75..-tette karba a kezét Atsuko
-A..a 75.?-néztem rájuk nagy szemekkel
-Igen.-felelt Atsuko
-Ezek szerint az életkörülmények majdnem itt a legnehezebbek?-pislogtam
-Igen.Itt szinte lehetetlen életben maradni.De nekünk mégis sikerült valahogy.-hajtotta le a fejét Atsu
-De ha tényleg olyan nehéz itt megélni akkor miért nem  mentek el?Egy másik körzetbe ahol könnyebb lenne mindenkinek.-értetlenkedtem
-Azt nem lehet.-vágta rá Atsuko
-De hát miért nem??-kérdeztem
-Mivel vannak köztünk olyanok is akik nem bírnának ki egy olyan hosszú utat.Mi pedig nem hagyunk hátra senkit csak azért hogy nekünk könnyebb legyen valamennyivel.-mondta Atsu
-Bizony.Mi már olyanok vagyunk mint egy nagy család.-tette hozzá Atsushi
-Értem.De nekem muszáj visszajutnom a Tiszta Lelkek városába.-néztem rájuk elszátan
-A ruhádból ítélve gazdag családból származol.Egyedüli gyerek vagy.Egy elkényesztetett kis fruska, már bocsánat.Mostanra biztos észrevették hogy eltűntél.Tehát anyuci és apuci nemsokára itt lesznek érted.Hazavisznek a hatalmas villátokba majd  ez az egész csupán csak egy rossz álomnak fog tűnni.- vágta a fejemhez Atsu
-Atsu fejezd be!Elnézést a nővérem bunkósága miatt.Egyébként hogy kerültél ide?-vágott közbe Atsushi
-Tudod Atsuko több dologban is tévedsz.Abban igazad van hogy egy gazdag családból származok.De abban viszont már nincs hogy elkényesztetett vagyok.És nem vagyok egyke sem.Van egy húgom.A szüleim pedig nem fognak értem jönni ahogy más sem.És hogy hogyan kerültem ide.Nah látod ezt én is szeretném tudni.Csak arra emlékszem hogy elaludtam az udvaron, aztán itt ébredtem föl.-néztem Atsuko szemébe
-Hogy érted hogy nem jön érted senki?-érdeklődött Atsushi
Majd elmeséltem nekik mi történt aznap.Atsuko bocsánatot kért de én azt mondtam hogy nem haragszom hisz nem tudhatta.Majd megígérték hogy segítenek előkeríteni a gyilkost és a húgom.Így végül ott maradtam velük.Ahogy teltek a napok egyre jobban kezdtem beilleszkedni.Atsuko, Atsuhi és a többiek pedig beavattak mindenbe és megtanítottak hogy legyek igazi "túlélő harcos".Lassan én is a család tagjává váltam.A napjaink pedig szinte mindig ugyanúgy teltek.A túlélésért harcoltunk.Furcsa de a nehézségek ellenére minél több időt töltöttem ott annál boldogabb voltam.Ráadásul az idő múltával én és Atsushi is egyre közelebb kerültünk egymáshoz.Lassacskán pedig kezdtem visszakapni mindazt amit egy éjszaka leforgása alatt elvesztettem.

1 évvel később:

Az életünk ilyentájt kezdett romlásnak indulni.A megélhetés csak nehezedett.Épp ezért sok barátunkat elvesztettük.A létszám nagyon lecsökkent és tudtuk hogy nem maradhatunk itt különben nekünk sincs sok esélyünk az életben maradásra.Az egyetlen reményt egy új körzet jelentette.Így közös döntés alapján útnak indultunk.Összesen 5 körzettel kerültünk előrébb.Így kötöttünk ki a 70.-ben.Ám az indulás előtti 20-30-as létszámunk igen csak megfogyatkozott.10-en ha maradtunk összesen.Éppen ezért úgy döntöttünk hogy egy darabig itt maradunk.Erőt gyűjtünk kicsit összeszedjük magunkat majd tovább megyünk.Aznap este én töltöttem be az egyszemélyes őrség szerepét.Odaültem a már csak parázsló tűz mellé majd két tenyerembe nyomtam az arcom.
-Minden rendben van Tenshi?-tette a vállamra a kezét Atsushi
-Nem.Semmi sincs rendben.Hisz alig maradtunk páran.Mégis meddig akarunk még elmenni?A vége az lesz hogy még több barátunkat veszítjük majd el.-mondtam kétségbeesetten
Atsushi leült mellém majd magához húzott.Ekkor éreztem hogy nagyon elpirultam ezért lehajtottam a fejem.
-Ne aggódj.Bármi történjen én melletted maradok.Soha nem hagylak magadra.-hajolt közelebb és súgta a fülembe
-K..kö..köszönöm.-nyögtem ki nagy nehezen
Ekkora már olyan voltam mint egy főtt rák.
-Te nem akarsz aludni?Hisz neked nem muszáj fent lenned.Én vagyok ma őrségben.-kérdeztem
-Nem.Én csak szeretnék egész este itt maradni veled.-mondta teljesen nyugodtan majd a csillagokra nézett
-Re...rendben.-majd fejemet a vállára hajtottam és én is a csillagokat néztem.
Így ültünk egész este.Szótlanul egymás mellett.Aztán eljött a reggel./vége/

3.Fejezet.

/Tenshi/




Nem emlékszem semmire csak arra hogy egy kihalt helyen ébredtem.Kinyitottam a szemeimet és észrevettem hogy ez már nem a mi házunk udvara ahol elaludtam..Aztán azon gondolkoztam hogy kerülhettem én ide.Valaki szándékosan elaltatott volna és aztán elhozott ide?Nem tudom.Felálltam leporoltam magam és elindultam szétnézni.Körül-belül másfél órát sétáltam egy irányba mire egy kis faluba értem.Nem volt valami vidám látvány.Az emberek szomorúak voltak és az egész hangulat nyomasztó volt.Ekkor néhány gyerek szaladt felém.Egy felnőtt üldözte őket,feltehetően azért mert loptak.Egy hosszú vörös hajú lány futott elől és utána még pár fiú.Én csak néztem ahogy egyre közeledtek.Aztán hirtelen már csak azt vettem észre hogy a földön fekszem.Elkalandoztam a lány pedig hátrafelé figyelt ezért nem vett észre és nekem jött.-Hééé...szálj már le rólam.*mondtam a rajtam fekvő vörös hajú lánynak*
 A lány hátrafordult és látta az egyre közeledő boltost, majd hirtelen felállt és megfogta a kezemet aztán magával rángatott és csak ennyit mondott:-Gyere.
Én is hátra fordultam és megláttam a boltos rémisztő tekintetét aztán úgy gondoltam hogy inkább velük megyek minthogy elkapjon az eladó.Kis idő múlva leráztuk azt az ijesztő embert és egy patak partjához érkeztünk.A kis pataktól pár méterrel egy nagy tűz lobogott és körülötte különböző korú gyerekek ültek.Ahogy meglátták hogy megjöttünk felálltak a tűz mellől és ide rohantak.
-Na sikerrel jártatok?*kérdezte az egyik gyerek a sok közül.*
-Nem sok mindent sikerült hoznunk de azért elég lesz egy darabig*mondta a barna hajú fiú aki mögöttem állt*
-Egyébként ti kik vagytok és miért hoztatok magatokkal?*szólaltam fel*
-Kirekesztettek vagyunk.És azért hoztunk magunkkal mert ha az az ember elkapott volna akkor azt biztos nem éled túl.*mondta a vörös hajú lány*
-Kirekesztettek?*kérdeztem vissza*
-Igen.Olyan gyerekek vagyunk akiknek nincsenek szülei és rokonai, ezért egymásra vagyunk utalva.A felnőttektől pedig hiába kértünk segítséget valamiért gyűlölnek minket.Úgyhogy kénytelenek vagyunk lopni hogy életbe maradhassunk.*válaszol ismét a vörös hajú lány kissé szomorú hangon*
-Értem.És megtudnátok mondani azt hogy hol vagyok és hogy hogyan jutok vissza a házunkba?*tettem fel kérdésem*
-A peremvidéken vagy.De mégis ki vagy és honnan jöttél?*kérdezte kíváncsian a barna hajú fiú mögöttem*
-A nevem Tenshi Koosimon.A Koosimon klán utolsó leszármazottja.És Soul Scoiety-ből jöttem.És téged hogy hívnak?*fordultam hátra hozzá*  
-A nevem Atsushi Kyoko.Ő pedig itt az ikertestvérem Atsuko Kyoko.*majd a vörös hajú lányra mutatott*
-Nagyon sajnálom de innen nem lehet S.S.-be jutni, csak akkor ha shinigamivá válsz ami lehetetlen.*vágott közbe Atsuko*
-Miért ne mehetnék vissza?*érdeklődtem*
-Mert a peremvidékieket nem engedik be S.S.-be.*mondta Atsushi*
-Szóval választhatsz: vagy itt maradsz velünk vagy pedig megpróbálhatsz egyedül boldogulni.Más választásod nincs.*fordult felém Atsuko*
/Vége/

Tenshi Nanami élete...

                                                                   2.Fejezet.



 /Tenshi/
 


  Amikor beléptem a kapun hirtelen fojtogató csend vett körül.Körülnéztem de senkit nem láttam.A máskor gyönyörűen ragyogó fények sem világítottak az ablakokban.Nagyon megrémisztett ez az egész helyzet.Nem törődtem semmivel egyenes a szüleim szobája felé vettem az irányt.Mikor beléptem az ajtón lehúztam a cipőmet és levettem a kabátom majd felakasztottam.Szépen lassan és halkan lépdeltem fölfelé az egyre hosszabbnak tűnő lépcsősorokon.Miután felértem anyuék ajtója elé álltam.Nem hallottam mást csak szívem heves dobogását.Remegő kézzel fogtam meg a kilincset, majd vettem egy nagy levegő és benyitottam.Amit ezután láttam azt még most sem tudom elfelejteni.Egy életre nyomot hagyott bennem.A szobát feldúlták és vágásnyomok voltak mindenütt valamint vértenger borított mindent..A szüleim holtan feküdtek a padlón.Egyből odarohantam hozzájuk.Sírtam,kiabáltam,szóltam hozzájuk.De már minden hiába volt.Egy csepp élet sem volt bennük.Egyszerre éreztem féktelen dühöt és kimondhatatlan fájdalmat.De aztán egyszerre eszembe jutott valami.A kis Miyako-chan.Bizony....a kis Miyako szobája pár méterre volt ettől a szobától.Gyorsan felálltam és átrohantam az ő szobájába.Amit beléptem valami hihetetlen megnyugvás töltötte el a lelkem.Miyako szobája érintetlen volt.Minden pontosan ugyanúgy volt mint máskor.Az ágyához léptem és elhúztam a leplet ami körülvette.Ám egyik csalódás követte a másikat.Nemcsak a szobája hanem az ágya is érintetlen volt.Átkutattam az egész házat de sehol nem találtam Miyakot.Nagyon szomorú voltam.Egy nap leforgása alatt elvesztettem mindent ami fontos volt számomra.Abban a pillanatban úgy éreztem mintha az életemnek nem lett volna értelme.De ekkor hirtelen kis emlékdarabkák idéződtek fel.Eszembe jutott az a férfi akit az erdőben láttam.Teljesen biztos voltam benne hogy ő ölte meg a szüleimet is és vitte el Miyakot.Abban reménykedtem hogy legalább a kishúgom él és annál az embernél van.Új értelmet nyert az életem.Megfogadtam hogy megtalálom a kistestvéremet és leszámolok a gyilkossal.Ekkor hirtelen egy lágy női hang törte meg az addig uralkodó csöndet.Nem láttam senkit ám a hangot folyamatosan halottam.Arra kért az ismeretlen nő hogy kövessen dallamosan csengő hangját.Arra gondoltam hogy nekem már úgysincs mit vesztenem szóval követtem.A hang egészen a legalsó szint utolsó ajtójához vezetett.Itt azelőtt még soha nem jártam hisz ez tiltott terület volt számomra.A szüleim soha nem magyarázták meg nekem miért nem léphetek be csak egyszerűen megtiltották.A hang viszont azt kérte hogy menjek be.Én engedelmeskedtem és benyitottam a számomra ismeretlen terembe.A szoba közepén egy asztal állt.Az asztalon pedig egy üveg burával lefedett kék kristály ragyogott.Leemeltem a burát és a nyakamba akasztottam a kristályt.Ezután már nem hallottam a hangot.Nem tudtam ki szólt hozzám és hogy miért vezetett ide de egy biztos volt számomra hogy annak a kristálynak hozzám kellett kerülnie.Ezek után kimentem az udvarra és leültem a közepére.Gondolkoznom kellett.Hirtelen arra lettem figyelmes hogy sűrű köd ereszkedett le.Semmit nem láttam.Majd egyszer csak erős álmosság tört rám.Már nem bírtam tovább nyitva tartani a szemeimet.Túl nehéznek éreztem.Majd kis idő elteltével álomra hajtottam fejem.Elaludtam./vége/