8.Fejezet!

 /Tenshi/


    Reggel van.A nap hét ágra süt és csicseregnek a madarak.Én pedig boldogan teregetem a frissen kimosott ruhákat a ház hátánál lévő, két fa közzé kifüggesztett szárítókötélre amit még Atsushi csinált.Atsu a konyhában tisztogatja a zöldségeket az ebédhez.Atsushi és Jii-san pedig már hajnalban dolgozni mentek.Agyagból készítettek különféle tálakat,vázákat és mindenféle edényt amit a falu közepén lévő kis piacon árusítanak kisebb-nagyobb sikerrel.Ez a "vállalkozás" nem hoz nagy bevételeket,ám arra éppen elég hogy megélhessünk.
-Ten-chan!!Készen vagy már?Ideje lenne fölvágni a zöldségeket.-kiabált Atsu a konyhából
-Igen,épp most fejeztem be.Máris megyek.-vettem föl a ruhás kosarat és indultam vissza a házba
Már lassan egy hónapja hogy Jii-san mellé szegődtünk.Az életünk kezd végre normális kerékvágásba zökkenni és mi is sokkal nyugodtabbak vagyunk.Nem mondom hogy könnyű, mivel minden nap keményen dolgozunk.Atsu és én vezetjük a háztartást.Főzünk,mosunk takarítunk.De még így sem dolgozunk annyit mint Jii-san és Atsushi.Pirkadattól napnyugtáig fönt vannak és egész álló nap dolgoznak.Mindenki mindent belead a jobb megélhetés érdekében,és ez boldogsággal tölt el.Igen...boldog vagyok.Hisz újra van családom és egy hely amit otthonomnak nevezhetek.Ezek a dolgok számomra felbecsülhetetlen értéket képviselnek.Ez ami minden nap energiával tölt fel és tulajdonképpen a sok szörnyűség után amik olyan rövid idő alatt egymást követve történtek ez-az ami még életben tart.Természetesen nem feledkeztem meg az ígéretemről sem.Az ígéretről hogy megkeresem a klánom gyilkosát és a kishúgomat.Ám jelen pillanatban egyikre sem vagyok képes.Lássuk be gyenge vagyok és kimerült.Az elmúlt időben igen csak elfáradtam,nemcsak testileg hanem lelkileg is.De megfogadtam hogy mihelyt összeszedtem magam felkerekedem és bárhogy is fáj itt hagyom az új családom.
-Na végre!Azt hittem már sohasem érsz be.-tette csípőre a kezét Atsu
-Sajnálom,csak kicsit elgondolkoztam.-tettem le a kosarat
-Csak nem nyomaszt valami?-nézett rám kissé meglepetten Atsu
-Ugyan.Semmiség.Inkább lássunk hozzá az ebédhez.Készen szeretnék lenni mire Jii-san és Atsushi-kun hazatérnek.Biztos nagyon fáradtak és éhesek lesznek.-vettem föl a kötényemet
Atsu bólintott egyet majd mosolyogva segédkezett az étel elkészítésében.Még ebédidő előtt elkészültünk mindennel,megterítettünk és vártuk hogy Jii-san és Atsushi belépjen az ajtón.Ám teltek-múltak az órák de az ajtón senki sem lépett be.
-Mooo...merre lehetnek?Hisz már rég elmúlt az ebédidő.-könyökölt unottan Atsu az asztalnál
-Nem tudom.-válaszoltam kissé aggódva-Tudod mit?-folytattam-Megyek és megnézem merre lehetnek.Te csak maradj itt és várj meg!-vettem le a kötényem és sietve távoztam a házból.
-De Ten-chan...-szólt utánam Atsu, ám mire befejezhette volna én már elhagytam a házat
Kissé idegesen vágtam neki a falunak.Először is a piacra indultam hisz oda jártak dolgozni,ott is kell lenniük,gondoltam.Végig rohantam az utcákon egyenesen a piac felé.Ahogy egyre közeledtem a szívem egyre hevesebben vert és újra előtörtek bennem azok az érzések amik akkor fojtogattak mikor először léptünk be a kerületbe.Éreztem hogy ez így nem lesz jó.Olyan gyorsan szaladtam ahogy csak tudtam.Pár percen belül megérkeztem.Körülnéztem ám egy árva lelket sem láttam.Ez nagyon furcsa hisz ilyenkor tolongani szoktak itt az emberek.Most pedig sehol senki.Odamentem Atsushiék standjához, ám az üres volt és elhagyatott.Semmi jelét nem mutatta hogy árultak itt ma valamit is.Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés és a félelem.Fejemben számtalan kérdés fogalmazódott meg ám egyikre sem találtam a választ.Újra nekiindultam és a város utcáit jártam.Ám ott sem találtam senkit.Mintha ebben a városba soha nem is lakott volna senki.Minden elhagyatott volt.Eltűntek az emberek.Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek.Annyi minden kavargott bennem és fogalmam sem volt róla hogy mi történhetett.Bódultam rohangáltam a faluban az embereket,Jii-sant és Atsushit keresve.Reménytelen volt.Sehol senki.Éreztem hogy valami nagy dolog történt.Valami szörnyűséges.Féltem.Igen nagyon féltem és azon járt az eszem hogy fogom Atsut és elviszem innen.Éppen ezért visszaindultam a házunkhoz Atsuko-chanért.Mikor visszaérkeztem kicsaptam az ajtót és a konyhába rohantam.
-Atsuko!!-ordítottam fel ám a konyha is kongott az ürességtől.
Ő is eltűnt,csakúgy mint a többiek.
-A..Atsuko...chan...-sétáltam szép lassan az asztalhoz és a kötényét magamhoz szorítva rogytam a földre és zokogni kezdtem
Hirtelen a lyuk amit a mellkasomban éreztem akkor amikor a klánom elpusztult újra megjelent.De ezúttal sokkal nagyobb volt és sokkal jobban fájt.Úgy éreztem menten belehalok.
-Teen-chaaan!!!-hasított a fülembe egy ismerős hang sikolya
A könnyzápor ami a szememből hullott egy pillanat alatt elállt és én teljesen megdermedtem.Hisz ez a hang...ezt a hangot én ismerem.Ez Atsuko hangja e felől egy csepp kétségem sem volt.Gondolkodás  nélkül pattantam föl a földről és indultam a hang irányába.A kétségbeesett sikoltások a ház hátánál lévő erdőből jöttek.Berohantam és egy üres részen megállva megdöbbenten pillantottam meg valamit amit még soha életemben nem láttam.Szembe találtam magam egy körülbelül 10 méter magas szörnnyel.Nem tudom mi lehetett az, hisz ilyet még azelőtt sohasem láttam.Az alakja hasonlított egy nagy csótányéhoz.Szárnyai voltak de kezei és lábai is.Az arcát pedig egy maszk borította.Majd hatalmasat ordított amely épp úgy csengett füleimben mint a halál muzsikája.Teljesen ledermedtem,nem mozdult se a kezem sem pedig a lábam.Kikerekedett szemeibe pedig ismét könnyek gyűltek.Teljesen eluralkodott rajtam a félelem.
-Ten-chaaaaan!!-zökkentett ki az ismerős sikoly
Ekkor megláttam Atsuko-chant a hatalmas szörnyeteg jobb karjában kapálózva.
-Segíts Ten-chaaan!!-ordította könnyekkel küszködve
Nem tudtam mit tehetnék de segíteni akartam.Fölvettem egy követ magam mellől és a szörnynek dobtam,ami persze meg sem kottyant neki.Ekkor felemelte óriási lábát és egyetlen gyenge rúgással egy fának vágott.Megpróbáltam fölállni de ekkor szédelegve visszaestem a földre.A fejemhez kaptam amiből folyt a vér.A szörnyre néztem ami kezdett elmosódni de nemcsak az minden ami körülöttem volt.Fájt a fejem,szédelegtem és kezdtem homályosan látni.
-Ten-chan!Fuss!!Gyorsan míg van rá lehetőséged!-ordította Atsu kétségbeesetten
De nekem egy pillanatig sem fordult meg a fejemben a menekülés lehetősége.Azt gondoltam ha már meg kell halnom legalább olyasvalakiért tegyem akit szeretek.Ezért újból fölálltam és ordítva a szörnynek rontottam, ám mielőtt még elértem volna előttem teremt valaki.Hosszú fekete kimonot viselt és kezében egy csillogó kard ékeskedett.Egy férfi volt.Halálisten.Méghozzá hadnagy.Egy szempillantás alatt lekaszálta a szörnyet és megmentette Atsut.
-Jól vagy?-kérdezte Atsut a kezében tartva az idegen halálisten
Rövid kissé göndör barna haját lebegtette a szél.Szemüveget viselt de még így is tökéletesen láttam a gyönyörű gesztenyebarna szemeit amely mérhetetlen kedvességet sugárzott.Lágy kedvesen csengő hangja pedig biztonságot és megnyugvást.Megmenekültünk.


  "A sorsom ott abban a pillanatban a férfi által megpecsételődött.A halál árnyéka rám vetült és kezdetét vette a megváltást hozó halálért vívott harcom."

7.Fejezet

/Tenshi/


  Reggel a nap sugarai ébresztgettek.Lassacskán nyitogattam a szemeim és ásítottam egy nagyot.
-Jó..jó reggelt.-fordultam Atsushi felé ám ekkor észrevettem hogy ő nincs ott
Gyorsan Atsu felé fordultam aki szintén nem volt mellettem.Ijedten pattantam föl a földről és kétségbeesetten kezdtem nézelődni.
-Atsu-chan!Atsushi-kun!-ordibáltam
Ekkor messziről kiszúrtam őket és odarohantam hozzájuk.
-Hol voltatok?Aggódtam.- emeltem föl kissé a hangomat
-Sajnáljuk Ten-chan.-mondta Atsushi
-Olyan békésen aludtál hogy nem volt szívünk fölkelteni.Így hát ketten mentünk el reggeliért.-mosolygott Atsu
-Értem.Sajnálom.-hajtottam le a fejem
-Ugyan-ugyan, inkább reggelizzünk.-indult el mosolyogva Atsu
A sovány reggeli után ami némi kenyeret és vizet foglalt magában közösen eldöntöttük hogy újra útnak indulunk.Minél távolabb akartunk kerülni attól a szörnyű emlékeket idéző 70-es körzettől.Elhatároztuk hogy legalább 20 körzettel arrébb "költözünk".A reggeli pihenés után úgy déltájt útnak is indultunk.Ahogy haladtunk  előrébb és előrébb a körzetekben a táj, és a városok is kezdtek szebbé válni.Egy hónapig meneteltünk folyamatosan kisebb-nagyobb szünetekkel mire végre megérkeztünk a 60-as körzethez.
-Nézzétek-nézzétek! Ez itt már a 60-as körzet.-futott előre boldogan Atsu
-Igen.Megérkeztünk.-mosolygott Atsushi
Én csak szótlanul mentem utánuk.Nem voltam szomorú,de boldog sem.Tudtam hogy ez egy jobb élet kapuja,ugyanakkor éreztem valami szörnyűt is.Ez az érzés belülről nyomasztott és azt súgta valami sorsfordító fog itt történni.Legszívesebben azonnal továbbálltam volna.Egy békésen csörgedező kis patak mellett sétáltunk.A táj gyönyörű volt ez előzőkhöz képest.A csillogó tiszta vizű patakban halak úszkáltak.Az erdő fáin érett gyümölcsök lógtak, és köztük állatok éltek.Kissé elbambultam a tájt nézve, ám ekkor Atsu ugrott elém egy kis fehér nyulat tartva az ölében.
-Néééézd Ten-chan!-mosolygott -Bunny-chan.-mutatott a nyúlra
-Áhh..i..igen..valóban nagyon édes.-simogattam meg a nyuszit
-Minden rendben?Nagyon elkalandoztál.-hajolt közelebb és nézett rám pislogva
-Igen minden rendben.Csak a tájban gyönyörködtem.Tényleg nagyon szép.-mosolyogtam
-Értem.-egyenesedett föl
Ám ekkor kiugrott a kezéből a kisnyúl és egyenesen az erdőbe ugrált.
-Bunny-chan...várj meg!-rohant utána Atsuko
-Soha nem láttam még ennyire boldognak és gondtalannak.-lépett mellém Atsushi
-Igen.Én sem láttam még őt így mosolyogni.-néztem Atsukot ahogy az erdőben rohangált a fehér nyúl után
-Aranyos,nem?-fordultam Atsushi felé
Ő csak bólintott és elindult.Utána indultam.Éreztem rajta a nyugtalanságot bármennyire is akarta titkolni.Ő is érzett valamit ám egyikünk sem mondta a másiknak csak szótlanul mentünk egymás után.Atsu pár perccel később kissé csalódottan csatlakozott hozzánk ugyanis a nyula megszökött és nem találta.Nemsokára beértünk a városba.Az utcák tiszták voltak,az emberek kedvesebbnek látszottak.Ahogy mentünk végig az után egy öreg bácsi szólított meg minket.
-Ti nem ebbe a kerültbe tartoztok,ugye gyerekek?-mondta kedvesen mosolyogva
Nem csodálkoztunk hogy egyből kiszúrta,hisz a ruháink kissé szakadtak és koszosak voltak.
-Nem.Mi egy másik körzetből jöttünk.-felelte Atsushi
-A családotokat hol hagytátok?-nézett végig rajtunk
-Mi hárman alkotjuk a családunkat.-fogta meg az én és Atsuhi kezét Atsuko
-Sejtettem.És van hol laknotok vagy aludnotok.-kérdezősködött tovább
-Öhm..nos..igazából nincs.-válaszolt Atsushi
-Mit akar tőlünk valójában Jii-san?-néztem rá gyanakvóan
-Egyedül élek ebben a kis házban.Az én drága feleségem már jó pár évvel ezelőtt eltávozott.Mint láthatjátok már nem vagyok valami fiatal.Egyedül végzem a házimunkát és egyedül keresem meg a napi betevőmet.De ebben a korban ez már egyre nehezebb.Van egy ajánlatom számotokra.-mesélte 
-Mi?-pislogott Atsu
-Maradjatok itt.A két ifjú hölgy elég idős már ahhoz hogy egyedül ellássák a házimunkát.Te fiam pedig segíthetnél nekem dolgozni.
Mindhárman meglepődtünk.Hisz itt a lehetőség amire oly régen vártunk.Itt az esély hogy végre tényleg boldogok lehessünk.A jobb élet kapuja végre megnyílt számunkra.Nekünk már csak az volt a dolgunk hogy átsétáljunk rajta.Boldogan fogadtuk el az öregember ajánlatát.Bár idegen volt fel sem merült bennünk hogy nem bízhatunk benne.Biztonságot,megnyugvást és szeretetet árasztott.Olyan volt mintha a saját nagyapánk állt volna előttünk akkor.Aznap reggel szörnyű előérzetem volt.Éreztem hogy valami sorsdöntő dolog fog itt történni.Amint elénk állt Jii-san már tudtam,hogy az életünk gyökeresen megfog változni.Boldogan szegődtünk mellé és a szörnyű érzés amely még reggel fojtogatott abban a pillanatban szertefoszlott.